HALÁSZATI BEMUTATÓHELY A TISZA-TÓNÁL

A kunyhóban a teljesség igénye nélkül bemutatásra kerülnek a ma már betiltott véghorgok, amiket a halászemberek főleg a Tiszán szokásos lehorgonyzott bóják, kabakok közé feszítettek, palás horog, tetőhorog néven. A véghorog a kishalászok és mellékfoglalkozású halászok kedvelt szerszáma. A véghorgot csak tavasztól őszig lehet eredményesen alkalmazni, amikor jár a hal.

A magyar fentő prehisztorikus eredete általánosan elfogadott. Hosszú kötélen vízbe eresztett ágas-bogas fadarab, amellyel az elszakadt, fenéken maradt véghorog zsinórját keresik meg és emelik ki. A fából készülő fentőre, kő vagy fém súlyokat kötöznek. Neve országosan féntő; Szeged környékéről katka, a Felső-Tisza vidékéről (a fentővel párhuzamosan) foglár elnevezését is ismerjük.

A szapuly fából készült kisebb-nagyobb öblös lapát, merentyű, melyet a hajó (ladik stb.) fenekében meggyült víz kihányására használtak. Ma már leggyakrabban műanyag merőedényeket használunk a csónakban.

A tiszai kishalászok egy csoportjának a 20. sz. elejéig fő szerszáma volt a kece (kecés halász). Jellemzője az A alakú, lécekből összeállított keret (kecefa, keceráma, bónéfa), amelyre a hálót felszerelik. A hosszúkece hálója zsákszerű, a keretet lazán összekötő ínon henger alakú vas- vagy ólomsúlyok sorakoznak; a keret alsó végeit és a háló csúcsát egy-egy kővel súlyozzák. A csónakban álló halász egyik kezével evez, másikkal a kecefa csúcsához rögzített kötelet tartja, így vontatja a víz folyása irányába a fenéken járó szerszámot.

A tapogató halászat a sekély állóvizek (tavak, kiöntések) halászatára alkalmas fogási mód. A halászó ember egy alul-felül nyitott kasfélével (tapogató, borító) borítja le a bizonyos jelekből sejtett, meglátott halat (esetleg vaktában rakja vízbe szerszámát), hogy a zsákmányt kézzel kiemelhesse. A tapogatós halászatra használt kas magasságát az szabja meg, hogy az iszapos feneket a kétrét hajló ember elérje. A fűzvesszőből font (sűrű, ill. ritka fonású) vesszőkasok eredetileg egész ország területén ismertek voltak.

A karikás dobóháló szabályos kör alakú (2–3 méter átmérőjű), körben ólomsúlyozású vetőhalászati eszköz. Középpontja egy karika, amelyre a hálószemeket körben rákötik. Az ólmos íntől sugarasan 14–18 összehúzó ín (vékonyabb zsineg) fut a háló közepéig, ahol a több méter hosszú dobókötélben egyesül. A halász a dobókötelet csuklójára hurkolja, a hálót bal karján, vállán elrendezi, egy ólmot a foga közé szorít, jobb kezével az ólmos inat fogja, és nagy lendülettel úgy dobja el a hálót, hogy már a vizet érés előtt szétterüljön. (A karikás dobóháló népi elnevezései a hasonlóan szétterülő pendely képzetét idézik, ill. a pöndörödő mozgással kapcsolatosak.) A kötél húzásakor az összehúzó inak a középső karikán átcsúsznak, így a háló s benne a zsákmány zacskószerűen emelkedik ki a vízből.

A varsa tölcsérszerű nyílással készült, a végén kúposan végződő, vesszőből font öblös halfogó eszköz, amelynek a vizek járása, a halak tulajdonsága szerint sok változata ismeretes. Sűrű fonásúak az alföldi, székelyföldi csíkvarsák. Ritkább fonású varsákkal sebes vízben nagyobb halakat fognak. A varsát gyakran terelőszárnyakkal készítik, hogy a halak könnyebben beletévedjenek. A vesszővarsához hasonló elven működnek a hálóvarsák, amelyeket kör alakú kávákra feszítenek ki s a mederbe levert cövekekhez erősítenek. A hálóvarsákat terelőszárnyaikkal gyakran egymáshoz kapcsolják, hogy a halakat a varsába tereljék. A varsák használatáról már a 13. századtól vannak okleveles adataink, de a hálóvarsák valószínűleg csak a 18. századtól terjedtek el a paraszthalászok kezén.

A kerítőháló kenderfonalból, az 1950-es évektől szintetikus fonalakból, fent parás ínnal, lent ólmos ínnal ellátott, 80–600 m hosszú, 3–6 m mély háló. Húzóháló, nagyháló, öregháló néven is ismerik. Két végén villás végű vagy egyenes rúd az apacs vagy istáp, tégla, kő vagy vassúlyozással. Folyóvízi szerszám, melyet 3–8 halász kezel, a kerítőhalászat eszköze. A hálót ladikról vetik be, a kijáró véget – miután a hálót félkörívben a vízbe vetették – ugyanarra a partra hozzák vissza, s kezdik a kerítőháló kiszedését. A laptáros és a kormányos a parás inat, a két legény az ólmos inat, az inasok a léhést szedik a partra.

A vejsze az állóvizek, árterületek, lassú folyású kisebb folyók rekesztőhalászati eszköze; nádból vagy vesszőből fonott, a fenékre rögzített állandó jellegű fal és hozzá csatlakozó fogókészülék. Másik elnevezése a vész. A halak szokásos (vagy feltételezett) vonulásának irányát keresztező fal (lésza, szárny, nyelv, nyéves) egy szűk nyíláson át különböző alakú ketrecbe, fogó részbe vagy egymásból nyíló ketrecekbe (kürtő, vejszefő) tereli a halakat. Ide bejutva a kifelé vezető utat nem találja meg a hal, így alkalmanként szákkal kimeríthető. Megfelelő karbantartás mellett a lerakott vejsze a teljes halászati idényben használható, a halásznak csak a zsákmány kiszedéséről kell gondoskodnia. A vejszét az Árpád-kortól folyamatosan emlegetik az oklevelek. A vejszehelyek éppúgy királyi adományozás tárgyai voltak, mint a piscinak (rekesz) és a cégék. Különösen az árvízjárta, mocsaras területekről rendelkezünk sok, vejszés halászatról tudósító történeti adattal. E vidékeken – 18–19. sz.-i írásos adatok tanúsága szerint – a földművelő-állattartó paraszti üzemhez tartozott a vejszes halászat, a halász nem volt fő foglalkozású. Az árvízlecsapolások után a vejszes halászat gazdasági jelentősége aláhanyatlott. A terelő elhelyezése és a fogó rész formája szerint mind a magyar halászatban, mind az etnológiai anyagban több vejsze-típust különböztethetünk meg. A magyar halászati irodalom a fertői vejszét, középlészás vejszét, magyar vejszét, rác vejszét, spirálvejszét tartja számon. Ezeknek az alaptípusoknak egymással való kombinációi, összetett formái, altípusai is vannak. – Irod.Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88).